Sziasztok!
Puding nyuszi vagyok még mindig és már régen nem írtam. Ennek az a különös oka van, hogy kamaszodom (bizony). Legalábbis anyáék szerint, de szerintem csak azért voltam mostanában rosszban velük, mert sokat ültem a kicsi és szűk zöld ládában és mert amikor a wc-met használtam, ilyen csúnya dolgok voltak benne. Tényleg, erről talán mesélek is egy kicsit:
Szóval egyik nap (pár hét-nappal azután, hogy voltunk a naagy zöld szabadban) arra döbbentem rá, hogy ilyen pici fehér kis élőlények vannak a kakimban. Megpróbáltam megbarátkozni velük, de nem tűntek túl barátkozósnak, sőt, undok kis lények voltak. Aztán anya is meglátta őket és teljesen kiakadt. Össze-vissza telefonált, meg sétálgatott a lakásban, meg aggódott és sokat beszélt apával, aki végül lenyugtatta. Már majdnem én is megnyugodtam, amikor hirtelen előkerült a zöld doboz és bele kellett menni - hát én nagyon nem akartam, semmi kedvem nincs kimenni a nagy zajos kintbe, amikor itt nyugodtan lehet enni a kanapét és kakilni szanaszét. Itt, a bentben.
Végül csak belemásztam és sokat sokat benne kellett lenni, míg mindenféle furcsa szagokon és hangokon keresztül, végtelen rázkódás közepette megérkeztünk egy komor helyre. Itt letettek és bevittek dobozostuk egy szobába, ahol egy kövér, szakállas bácsi jött, aki kitessékel a helyemről.
Hideg volt és nagyon féltem, a tappancsaim csúsztak és magas volt az asztal, amire rá kellett állnom. Nem olyan asztal volt, mint otthon, amit így alulról látok, hanem ez olyan asztal volt, amin rajta voltam és csúszott és hideg volt és ha tiszta lett volna, láttam volna magam benne. Nagyon féltem a bácsitól is és attól is, hogy leesek és akkor milesz... Szerencsére apa ott volt mellettem és végig simogatott, meg anya is próbált nyugtatni, de én annyira féltem, hogy inkább felmásztam apára, mert ott mégiscsak biztonságosabb (jó is volt, megnyugtatókat súgott a fülembe).
Aztán a kövér bácsi miatt visszakerültem az asztalra és a nyakamra csepegtettek valamit, ami nagyon gyanús szagú volt (pár napig meg is akartam kóstolni, vagy valahogy leszedni onnan, de sehogy sem értem el... rafinált trükk volt, az biztos).
Nos azóta nincsenek barátságtalan lények a kakimban. Na nem mintha hiányoznának, sőt azóta nyugodtabb is vagyok.
Képzeljétek, anyával kitaláltunk egy új játékot! Még nem tudom, mi a neve, de nagyon élvezzük. Az a lényege, hogy felugrom a kanapéra, anya odaszalad és megpróbál lelökni. Aztán amikor már majdnem sikerül neki, akkor nekem el kell szaladni és körbeszaladni az asztalt és felugrani a kanapé másik oldalán, odaszaladni anyához és jól belenézni a szemébe. :) Ekkor anya megint megpróbál lelökni, én megint leugrom és így tovább. Nagyon sokáig el tudjuk ezt játszani (bár annyira nem izgalmas játék, de anya úgy szereti, nem hagyhatom cserben) és a végén mindig van simogatás.
Bizony.
